Van egy térkép az ebédlőm falán, alatta egy kézzel faragott magyar címer.

1910-es évekből való. Az ország területe majdnem háromszor ekkora volt.

Olvastam,hogy a  ( „Nagymagyarország" utoljára egy soknemzetiségű állam volt, amelyben az 1914 előtti utolsó népszámlálás alapján a magyarok csak 51%-ot tettek ki.)

 

A lakosság létszáma nem azonos az összmagyarság számával. Az anyaországban él a magyarság körülbelül kétharmada. A többiek a szomszédos államokban mint nemzeti kisebbség, illetve szerte a világban.

Az utóbbi időben mintha egy vita robbant volna ki arról, hogy ki az igazi magyar, ki „magyarabb" a másiknál. Mintha a nemzeti hovatartozás nem egy adottság, hanem egy vívmány lenne? Minta azért harcolni kellene, valami/ valakivel szemben megvédeni?

Magyarnak lenni az anyaországban egy természetes és konfliktusmentes állapot. Ez, hogy úgy mondjam, nem követel áldozatot, sem megerőltetést. Teljesen más dolog a magyar identitás, ha valaki a Kárpát-medencében kisebbségségi létben él. Itt gyakran nehezedik rá politikai, kulturális és néha gazdasági nyomás is, amely ellenállásra kényszeríti az egyént, ha meg akarja őrizni nemzeti identitását.
Megint más dolog Németországban, Amerikában vagy bárhol Nyugaton magyarnak lenni. ahol vagy maga az érintett, vagy szülei/ nagyszülei telepedtek le. Itt többnyire nem kell politikai nyomással számolni, mégsem könnyű úgy beilleszkedni, hogy az ember ne adja föl a saját nemzeti hagyományait, identitását.

Ez utóbbi két esetben - bár különböző módon -, de erőfeszítésbe kerül magyarnak maradni.

Még mai is sokan vallják a fenti 19. századi nézeteket és  elítélik, ha valaki elhagyja a hazát. Szomorúnak tűnik nekik, hogy a magyarság sok sikeres képviselője - a világhírűek legtöbbje - elhagyta az országot. Például az összes Nobel-díjas.  
 
A nemzeti öntudat a hagyományokra épül. Léteznek olyan tulajdonságok, olyan különleges vonások, amelyek a magyarokra - bárhol is éljenek - általában jellemzők, amelyek a magyar specifikumot képezik, más nemzetektől megkülönböztetik.
Vannak klisék, amelyek világszerte elterjedtek a magyarokról, mint pl. csárdás, fokos, puszta, gulach, nekünk gulyás:) temperamentum, vendégszeretet, halászlé, Balaton, paprika, stb.

Sokan egyrészt, nem tartják örömtelinek, hogy a világ  csak ezeket a címszavakat ismerné a magyarokról, másrészt viszont - részben ösztönösen - maguk a magyarok is használják, ápolják ezeket a kliséket. Kár. Van, aki tagadja, nem beszél róla, állítja, hogy nem érdekli. Mégis,  az Olimpiai Játékoknál vagy a Futball Világbajnokságon kiderül, hogy ki melyik nációhoz tartozónak véli magát.
Ami azonban valóban összeköt, az a nyelv.
Ha valamit meg kellene neveznem, amely a világban bárhol szétszórt minden magyart összeköt, az éppen a Himnusz és annak tradíciója. Ha elhangzik a Himnusz dallama, mindenki feláll, mégpedig meghatódott érintettséggel a szívében.

És ez nemcsak a magyar zászló felhúzásakor történik valamilyen nemzetközi sporteseményen elért magyar győzelem kapcsán, nemcsak a külföldi magyarok anyanyelvű istentisztelete után bárhol a földgolyón, hanem rendszeresen szilveszter éjszakáján is. Régi szokás szerint, amikor elüti az éjfélt az óra, nem koccintanak az emberek rögtön. Egy pillanatig befelé forduló csend van, aztán mindenki meghallgatja a Himnuszt (rádión, TV-ből, bárhogy) és csak ezután emeli a pezsgőspoharát a következő évben remélt szerencsére, boldogságra.

Ehhez a tradícióhoz mindenki ragaszkodik, bárhogyan is vélekedjék.